A világ amatőr szemmel

Falusi gyerekként a mindennapok része volt a kutya. Nekünk is volt egy középtermetű, fekete neveletlen jószágunk és talán egy porta sem volt a környéken, ahol egyet sem tartottak. Emiatt voltak igazán tartósak a járdák – mindenki az út szélén sétált, mert a neveletlenség miatt a járdára is, mint territóriumukra vigyáztak a kutyák és vagy éktelen ugatás, vagy a ritkás kerítésen – akinek nem dolgozott komája a fémfeldolgozóban, annak drága volt még a termelési maradék is, fából meg akkoriban jó meleg és füst készült, nem térelválasztó – kinyúló fej állkapocs-csattogása. A szoros együttélés  és egymás kultúrájának meg nem értése (hol volt még akkor Csányi Vilmos, nem besélve Cesar Milan-ről) gyakorta összeütközésig fajult. Kiskoromból csak kiemelt epizódok maradtak meg, ezek között van a kép, amint torkom szakadtából ordítva, a bal kezemet szorítva futok az utcán – a kutyánk szájában turkáltam és a bundáját húzkodtam, mire megkapta a kezem. A második emlék akkori barátnémhoz kapcsolódik (tíz évesek voltunk, nem a szexuális tapasztalatszerzés, hanem talán a Hetvenhét magyar népmese következő történetének továbbadása motivált), akik kutyája combon harapott. A megőrzött momentum itt sem maga a harapás, hanem a seb ellátása.
A felnőttkor hajnalán nem volt összeütközésem velük. Az utcán sétáltam, busszal, vonattal jártam, kikerültük egymást. A problémák a futással kezdődtek. Nem csak néhány kollégám véleménye volt az, hogy a futással a problémák előli menekülést szimbolizálom, hanem a kutyák számára is menekülő zsákmányállattá váltam. Időközben városivá is váltam - leginkább csak az épített környezet szempontjából, mert egyrészt a falusi neveltetésemet ötven évnyi városi lét sem fogja elnyomni, másrészt a megyeszékhely, ahol élek, valójában inkább egy nagyra nőtt falu -, és megjelntek a territóriumhibás kutyák. Övék a lakás a negyediken, a lépcsőház és a park egésze is. Aki arra jár, potenciális célpont. Ráadásul annyira cuki az a szőke lány, aki gazdájukként naphosszat őket kényezteti, hogy akár meg is halnának érte.
Közeledik a futó. Gyorsan. A gazdi felé és megbámulja. (persze, hogy bámulja. A plasztikai sebészet csodáival nem lehet betelni) Meg kell védeni. MEG KELL VÉDENI!!!
Eszeveszett ugatás, a boka ismételt támadása, közben az erőviszonyok felmérése és értékelése, pánik. Visszavonulni logikus tett lenne, de akkor ki véde meg a Gazdit? Aki közben azt hajtogatja: “Nem bánt!”, vagy ha igazán jószándékú, eredménytelenül  hívogatja. Közben szépen lassan hátrálok, miközben amennyire a 172cm/63 kilós termetemmel lehet, félelmetesnek mutatkozom.
Tavaly volt egy kutyabalesetem, a bátyám komondora harapta meg a kezem (vagy tíz éve a bátyám kérésére csibészeltem vele és úgy tűnik jól megjegyezte a szagomat), életre szóló nyomokat hagyva rajtam. Azóta még óvatosabb vagyok. Igyekszem erdőben vagy ismert útvonalon futni, de így is akadnak meleg helyzetek.
Egy agresszív német juhász a Terep 100-as kilencvenedik kilométerénél, ami szerencsére talált más elfoglaltságot és addig el tudtam futni mellette, három pásztorkutya (szakmailag, nem származásilag) és három futó, ami milliméterre kimért távolság és centiméter per másodpercre pontos sebesség és marcona tekintet alkalmazásával megoldódott.
Visszatérve a gazdis esetekhez, amik a falkavezér közelsége miatt rázósabbak, kezdek fejlődni. Belső indíttatásom, hogy ne keltsem az általam képviselt csoportok rossz hírét. Korábban egy sétáltatott tacskó támadása billentett ki a futás közben átélt lelki békémből és amikor, hogy távolabb tartsam az állatot, felé rúgtam, a gazdája elkezdett ordítani velem, hogy ne bántsam a kutyáját. Én hasonló hangnemben tájékoztattam, hogy a kutyája kezdte és inkább nevelné meg vagy tartaná pórázon a kedvencét. Nem voltam büszke arra, hogy az adrenalin kihozta belőlem az állatot. Tegnap egy hasonló esetet higgadtabban kezeltem. Ugyan most sem volt engedelmesebb a kutya, csak védekező mozdulatokat tettem és normál hangerővel, a “légy szíves” bőséges használatával igyekeztem elérni, hogy a gazditól segítséget kapjak a helyzet megoldására. Remélem ő is olyan jólesően nyugtázta a kulturált megoldást, mint én.

Ez hogy jön az amatőrizmushoz? Hamarosan kiderül...

A tihanyi a Belső-tó mellől elindulsz és csak követed a narancsszínű nyilakat, amíg vissza nem érsz ugyanoda. Közben negyvenvalahány helyen büfézel – csoki, kóla, sósmogyoró, sör – és NEM sietsz. Ahogy egy ultrasport-szkeptikus megfogalmazta: “Ez nem futóverseny. Itt az nyer, aki a legtovább bír aszalódni a napon”. Mindez persze túlzás, mert az élmezőny teljesítménye tényleg bámulatos – hat percen belüli kilométerátlag a 212 km-es távon – és a tavalyi nyertes befutóvideóján példaszerű futómozgást mutatott be az utolsó métereken is.
 

Tucatfutóként (a kifejező angol “midpacker”-nek nem találtam jobb megfelelőt) kellemesen indul a verseny. A laza tempó még a jellemzően introvertált sportolókből is kihozza a társas lényt. Még sok hátra van, jobb egy sporttárs felkészülési versenyei, további tervei, vagy akár családja és munkája köré fonni a gondolatokat, mint azon aggódni, hogy lesz meg a maradék 150 kilométer, ha már a hatvankettedik is végtelennek tűnt.
 

Féltáv után a frissítőállomások a testi mellett lelki táplálékot is nyújtanak. Nem papok, lelkészek vagy rabbik hívják imához a versenyzőket, hanem a személyzet támogat olyan kegyes hazugságokkal, mint “már túl vagy a nehezén” vagy “meglepően jól nézel ki”. Lehet vonzó egy kipirult, izzadtságtól fénylő bőrű karcsú, izmos, ruganyosan tovaszökellő férfi vagy nő, de 14 órányi futás után nadrágja fehér a kicsapódott sótól, bűzlik az izzadtságtól, a lábszára szürkésre koszolódott, nem tud kiegyenesedni és humorérzéke nulla. A mezőny fele ilyenkor még csak féltávnál jár.
 

Huszonnégy óra elteltével, vasárnap reggel hatkor már csak 26 kilométer van hátra. Bármely más napon ez két óra alatt megvan, ekkor viszont majd’ öt órán át tart. Ez már rég nem futás, csak tempós séta. A szervezet sztrájkol és minden lehetőséget megragad, hogy pihenhessen: negyedóránként meg kell állnom, hogy elvégezzem a kisdolgom. Az ultrafutás nem az angolkisasszonyok sportja: a kerékpárút szélén megállok és félrefordulva intézem, amikor éppen senki sem jár arra. Az utolsó ferissítőponttól bő három kilométer, a levendulás emelkedővel. Rejtő Jenő: A csontbrigád című regénye jut eszembe, amikor magam előtt látom az emelkedőn felfelé vánszorgó, görnyedt alakokat. A cél előtti lejtőn futásra bíztatnak, de csak az utolsó ötven méterre leterített zöld szőnyeg hozta meg a futókedvem: a célfotónak jól kell sikerülnie.
 

A 2007-es, feladott verseny után otthonunkban láthattam vendégül Yiannis Kourost, korunk egyik legnagyobb ultrafutóját, aki abban az évben megnyerte a versenyt. Ő nemcsak a világ legjobbja számos versenyszámban, de ebből is él, vagyis valóban profi. Ő így látja a versenyeket: “Szerintem korlátozni kellene, ki indulhat ezeken, különösen a körözős versenyeken. Sokan nagyon lassúak és mert folyton kerülgetni kell őket, csak akadályoznak.” Rájöttem, hogy ugyanazon sportot űzzük és néha ugyanazokon a versenyeken indulunk, mégsincs bennünk szinte semmi közös.