Ez hogy jön az amatőrizmushoz? Hamarosan kiderül...
A tihanyi a Belső-tó mellől elindulsz és csak követed a narancsszínű nyilakat, amíg vissza nem érsz ugyanoda. Közben negyvenvalahány helyen büfézel – csoki, kóla, sósmogyoró, sör – és NEM sietsz. Ahogy egy ultrasport-szkeptikus megfogalmazta: “Ez nem futóverseny. Itt az nyer, aki a legtovább bír aszalódni a napon”. Mindez persze túlzás, mert az élmezőny teljesítménye tényleg bámulatos – hat percen belüli kilométerátlag a 212 km-es távon – és a tavalyi nyertes befutóvideóján példaszerű futómozgást mutatott be az utolsó métereken is.
Tucatfutóként (a kifejező angol “midpacker”-nek nem találtam jobb megfelelőt) kellemesen indul a verseny. A laza tempó még a jellemzően introvertált sportolókből is kihozza a társas lényt. Még sok hátra van, jobb egy sporttárs felkészülési versenyei, további tervei, vagy akár családja és munkája köré fonni a gondolatokat, mint azon aggódni, hogy lesz meg a maradék 150 kilométer, ha már a hatvankettedik is végtelennek tűnt.
Féltáv után a frissítőállomások a testi mellett lelki táplálékot is nyújtanak. Nem papok, lelkészek vagy rabbik hívják imához a versenyzőket, hanem a személyzet támogat olyan kegyes hazugságokkal, mint “már túl vagy a nehezén” vagy “meglepően jól nézel ki”. Lehet vonzó egy kipirult, izzadtságtól fénylő bőrű karcsú, izmos, ruganyosan tovaszökellő férfi vagy nő, de 14 órányi futás után nadrágja fehér a kicsapódott sótól, bűzlik az izzadtságtól, a lábszára szürkésre koszolódott, nem tud kiegyenesedni és humorérzéke nulla. A mezőny fele ilyenkor még csak féltávnál jár.
Huszonnégy óra elteltével, vasárnap reggel hatkor már csak 26 kilométer van hátra. Bármely más napon ez két óra alatt megvan, ekkor viszont majd’ öt órán át tart. Ez már rég nem futás, csak tempós séta. A szervezet sztrájkol és minden lehetőséget megragad, hogy pihenhessen: negyedóránként meg kell állnom, hogy elvégezzem a kisdolgom. Az ultrafutás nem az angolkisasszonyok sportja: a kerékpárút szélén megállok és félrefordulva intézem, amikor éppen senki sem jár arra. Az utolsó ferissítőponttól bő három kilométer, a levendulás emelkedővel. Rejtő Jenő: A csontbrigád című regénye jut eszembe, amikor magam előtt látom az emelkedőn felfelé vánszorgó, görnyedt alakokat. A cél előtti lejtőn futásra bíztatnak, de csak az utolsó ötven méterre leterített zöld szőnyeg hozta meg a futókedvem: a célfotónak jól kell sikerülnie.
A 2007-es, feladott verseny után otthonunkban láthattam vendégül Yiannis Kourost, korunk egyik legnagyobb ultrafutóját, aki abban az évben megnyerte a versenyt. Ő nemcsak a világ legjobbja számos versenyszámban, de ebből is él, vagyis valóban profi. Ő így látja a versenyeket: “Szerintem korlátozni kellene, ki indulhat ezeken, különösen a körözős versenyeken. Sokan nagyon lassúak és mert folyton kerülgetni kell őket, csak akadályoznak.” Rájöttem, hogy ugyanazon sportot űzzük és néha ugyanazokon a versenyeken indulunk, mégsincs bennünk szinte semmi közös.
